Hi guys! Dear no one!
6 éve nem írtam erre az oldalra. 6 éve hallgatásra kényszerítettem magamat, mert nemt tetszett, ami történik ezzel az oldallal. A kedvem exem, Az a bizonyos ex, akiről 6 évvel ezelőtt írtam, olyan "hint"-ként használta ezt oldalt, hogy éppenséggel tudja, mi folyik az én kis változékony agyamban. Nincsen ezzel baj, de akkor nagyon nem tetszett, amikor a szemembe mondta/ megírta.
Mivel tudom, hogy senki nem olvassa ezt most itt, ezért boldogan jelenthetem ki, hogy talán, lehetséges, hogy megint kezdem a blogolást. Magamnak csak, senki másnak. De igazából nincs kedvem magamról ömlengeni, feleslegesnek tartom, és egy minimális sebezhető érzést kelt bennem. Szóval az internet nem kap semmit, inkább írok. Mert azért, ha van valami, amit megtartottam a 6 évvel ezelőtti önmagamból, akkor az az írás.
-x-
- Miért vagy itt? - kérdeztem ingerültségtől reszkető hangon. Az ujjaim is remegtek a.... mitől is? Feszültség? Düh? Adrenalin? Aggodalom? Nem tudom, ezeknek a furcsa mixétől talán. Remegett az ujjam, talán egyenesen mondhatjuk azt is, hogy rángott. - Miért vagy itt? - visszhangoztam önmagamat ismét, miközben eltorzult arcommal felé fordultam.
- Nyitva volt az ajtó... - Tett egy kétségbeesetten szánalmas próbálkozást arra, hogy elviccelje a kialakult komoly helyzetet, de ez nem az a pillanat volt, amikor hagytam.
- Csilingelt a kaputelefon, amikor beütötted a kódot odalent, még szép, hogy kinyitottam. Miért vagy itt?
- Azt mondtad nem telefon téma. Tessék, itt vagyok, mondhatod.
- Ó! Szóval, mert azt mondtam... Azt is mondtam, hogy nem akarok beszélni veled, az a rész már nem ment át?! - csattantam fel hirtelen még saját magamat is meglepve. Szívem szerint az arcába másztam volna, hogy elmeneküljön, de meggondoltam magamat. Távol kellett maradnom tőle. - Menj haza. Menj innen... Minek jöttél ide egyáltalán?
Úgy állt az ajtókeretben, mint aki már maga sem tudja miért van itt. Tartása bizonytalanná vált, ami nekem jó hírt jelentett.
- Mi bajod van? Napok óta furán viselkedsz.
- Hogy nekem... Hogy nekem mi bajom? Normális vagy mondd csak? Beverted a fejedet még ennél is jobban? Délután négy óra van, és itt vagy a kibaszott lakásomon, mert azt mondtam neked telefonban, hogy nem akarok beszélni róla, nem telefontéma. Meséld el nekem kérlek, mit mondtál a feleségednek, hova mész?
- Nincs otthon, nem tudja - vágott közbe hirtelen, mintha ez bármit is javítana a helyzeten. A dühömön. A vészjóslóan közeledő végen.
- Tényleg ennyire hülye vagy?
- Mondd el, mi a faszomon kattogsz, amiért három napja úgy viselkedsz, mint egy igazi hülye picsa.
- Miért vagy itt? Többször nem kérdezem meg! - ismételtem magamat.
- Mert fura vagy?
- És ezért autóba ültél? Miért vagy itt? Miért vagy itt igazából?
- Már elmondtam... - morogta egyre türelmetlenebbül.
- Óhó nem! Az egy faszság, emiatt te nem ülsz autóba, senki miatt, nem hogy miattam! - Komolyan mondom, szinte habzott a szám. - Miért vagy itt? Gyerünk! Mondd csak, tudod, mi egyenesen megmondjuk egymásnak...
- Miattad! - A válasza hosszú, kongó csendet hagyott maga után.
- Tűnés... - feleltem végül csendesen, amikor összeszedtem magamat.
Igen, pontosan ez kellett az én lelkemnek. Az agyamnak. A szívemnek. Törj össze, rúgj belém. Könyörgöm, csak csinálj valamit, amiért haragudhatok rád. Amiért tarthatok tőled, és okom lesz távolságot tartani. Amiért kizárhatlak az életemből. Mert az annyivel könnyebb, mert azt ismerem.
- Neith...
- Feleséged van! - szakítottam félbe erőszakosan. - Kibaszottul feleséged van! Mit képzelsz magadról? Most épp egy kicsit rossz, egy kicsit lelkiztünk, és máris eldobnád őt?! - Legyél rám mérges, utálj meg, tudom, hogy tudsz dühös lenni. Üvölts. Engedd, hogy felmérgesítselek. Engedd, hogy még egy barátságot elbasszak az életemben! Engedd, hogy ismét elbasszam az életemet, hogy évekkel később is nyavajogjak róla. Gyerünk!
Megütközött arccal meredt rám, mintha arcon csaptam vona. Metaforálisan tulajdonképpen meg is tettem.
- Szereted őt! Őt szereted! Bajok vannak? IGEN! És te ahelyett, hogy megoldanád őket, elfutsz. Baszki, a kibaszott munkánk az, hogy konfliktusokat kezeljünk, és te az otthonit vagy képtelen megoldani?
- Hagyd abba... - mondta halkan. Ó, nem!
- Nem akarom, hogy itt legyél. Ez itt kibaszottul nem oké. Mi barátok vagyunk, semmi több. - Tudom, hogy nem fogod kibírni a viselkedésemet. Bánts meg, hogy haragudhassak. Kérlek, csak így fogom kibírni ezt. Ismerem már ezt az meccset. Ezerszer lejátszottam már.
Barátok leszünk. Közelebb kerülünk, én borzasztó boldog vagyok, hogy végre nem csak csicsa-picsa barátaim vannak, és a másik túlgondolja. Túlérzi. Vagy a barátnő/feleség gondolja túl, vagy csak szimplán nem nézi jó szemmel. Én ezt megneszelem, eltávolodom, és elzárom a barátság csapot. Nem vagyunk barátok. Egyszerűbb, ha megharagszanak rám, sokkal könnyebb, ha valami olyan történik, ami miatt többet nem is akarnak keresni.
