Hi guys!
Hát, hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy
most mit kellene mondanom. Bocs a hónapokig tartó hallgatásért? Bocs, hogy ezt
az egészet egyáltalán nem akarom folytatni, de most valamiért mégis csak írok.
Talán Cam elültette a fülemben a bogarat, hogy talán folytatni kellene. Nem
tudom, hogy mennyi értelme lenne ennek.
Nos, mi történt velem az elmúlt pár hónapban?
Depresszióztam: sírtam, zokogtam, sőt pánikrohamom is volt egyszer, utána pedig
a tombolás jött. Nos, ez talán még most is tart. Volt egy olyan időszak – talán
két-három hét -, amikor hetente négyszer-ötször elmentem inni. Eleinte még
sokat sírtam, amikor berúgtam, de most már szinte eszembe se jut. Csak iszom és
iszom.
Volt egy töréspont, amikor úgy döntöttem, hogy elég
volt a gyászolásból. Eleget vártam rá, Matt nem fog visszajönni. Bolond vagyok,
hogy várok rá. Ezután jött, hogy tényleg lehiggadtam. Visszavettem a bulizásból,
az ivásból, a féktelenkedésből. A munkatempóm visszatért, az arcszínem és az
életkedvem szintén. Kezdtem újraéledni és nyitni kezdtem mások felé. Mármint
eddig is nyitottam: féktelenül flörtöltem, de ez mind csak játék és játszadozás
volt. Csak az.
Szóval nyitni kezdtem más felé, aki érdekelt,
akiről semmit sem tudtam, de rendesnek tűnt és viccesnek. Egy ártatlan aprócska
dologból több órás beszélgetés lett a legelső alkalommal: úgy tűnt, hogy élteti
a beszélgetést, nem akarja abbahagyni meg ilyenek. Szóval ez elég meglepő volt
számomra már az első körben is.
Aztán pár nappal vagy talán héttel (nem tudom, nem
emlékszem rá) később megint beszélgetni kezdtünk. És onnantól szinte állandóvá
vált a köztünk folyó kommunikáció. Mindenféle témában, mindenről. Azonban végig
éreztem részéről azt a finomkodást. Én magamat észre se véve botrányosan
flörtölgettem vele, miközben ő csak egy-egy mondat erejéig ment bele, akkor is
nagyon finoman. Nyilván nem értettem.
Teltek a hetek, egyre jobban lazultam el a szakítás
miatti fájdalom megszűnésétől. Azonban nem maradéktalanul szűnt meg. Bűntudat
kezdett el mardosni, valahányszor beszéltem valami hímneművel, mintha megcsalnám
Mattet… holott ilyesmiről szó sem volt. Lassú kínlódásomat ő is végignézte/végigolvasta.
Rengeteget beszéltünk, rengeteg beszéltünk a munkáról,
rengeteg mindenben olyan dolgokra mutatott rá, amit észre se vettem és
mondhatni új fényben láttatta magamat. Egyre többet beszéltünk, egyre többször
beszéltük, hogy találkozunk és szépen lassan ez be is következett.
Legelőször talán plazmaadásra kísért el? Azt hiszem.
Vagy valami csipp-csupp ügy miatt, de ő is találkozni akart, sőt utána meg
elmentem vele vásárolni is. Azután kicsit megembereltük magunkat, többször
találkoztunk és még többet beszélgettünk.
Aztán jött megint egy mélypont. Megint
visszazuhantam a fájdalomba, utáltam magamat, amiért mással beszélgetek,
utáltam magamat, amiért semmi komoly szándékot nem látok ebben az egészben… így
hát némi alkoholos befolyásoltság mellett, megírtam neki, hogy inkább soha
többet ne beszéljünk. ( Igen, igen Tori alkot) Mármint tényleg soha többet ne.
Természetesen másnap reggel ugyanúgy várt az üzenet,
amire nem válaszoltam. Annyira eltökéltem magamat, hogy ne beszéljünk, még
vidékre is leutaztam és igyekeztem tartani magamat. Kettő napig se tartott a
hatalmas elhatározásom…
