hi guys!
Jó, oké, elismerem, hogy mindennap arra várok, hogy végre keress. Minden áldott csippanásnál reménykedem hogy végre te írsz. Mert én megfogadtam magamban, hogy nem nehezítem meg neked. Mert most az egyszer használom az eszem, és nem nehezítem meg a dolgodat velem kapcsolatban.
De ettől én még minden este veled álmodom és emiatt nem alszom. Mégis mit kellene még tennem? Egyedül vagyok, egy csomóan hívogatnak, hogy menjek el velük, de már nem bírok társaságban lenni. Túl sok. Melletted ez sokkal könnyebb volt, hiszen ott olyan volt, mintha töltőre tettem volna magamat. Most viszont, otthon se tudok pihenni, mert oda is követsz.
Képzeld, mostanában járok futni Gabival, már amikor van energiája eljönni velem. Egyelőre kis távokat tudok megtenni vele, mert gyorsabb tempóval megyünk. A futás kikapcsol és nem fullasztom be magam. Mi a cél? Szépen lassan a 10 kilométer. Szépen lassan.
Nagyon égető kérdések mozgatják az agyamat: Mérgező volt? Tönkretettelek? Mással is ezt fogom csinálni? Lesz egyáltalán más? Miért csináljuk ha mindketten szenvedünk? Tényleg mindketten szenvedünk? Nem hiányzom? Nem kívántad egyszer se hogy vonjuk vissza? Nem lehetne, hogy nem beszélünk, csak néha átmegyek és ott alszom? Nem lehetne, hogy már mindketten jobban legyünk? Hogy mennek a vizsgák, ugye tudtál koncentrálni? Ugye van kivel beszélj erről, ugye nem maradtál egyedül?
Dóri
