Hi guys!
Nos, mostanában teljesen el vagyok halmozva teendővel, ugyanis végre volt annyi vér a pucámban (gosh, annyira furcsa ezt leírni), hogy legyen merszem publikálni. Van egy sztorim, több mint négy éve írom; több mint harminc fejezetes kis iromány. Nagyon izgatott vagyok, mert nyílóban van egy új oldal, ahova kezdésnek keresnek írókat.
Na, de hogy jutottam ide? Évezredek óta (általános óta) visszatérően járok egy oldalra, ahol emberek ezrei osztják meg a saját történetüket: lehet az fanfic, eredeti, crossover BÁRMI. Nevezzük nevén az oldalt: Anime-fanfiction.
Azonban most (egy éve) az oldal nem üzemel, mert elvileg költözni akarnak. Azonban valami miatt a pár naposra tervezett költözés elnyúlt lassan több, mint egy évre. Eleinte mindenki nyugodtan tűrte a kialakult helyzetet, azonban már kezdenek mozgolódni az emberek. Az oldal fő-fő-fő adminja érthetetlen okokból teljesen eltűnt, nem reagál sűrűn és ez kétségeket szül.
Szóval, erről az oldalról ismerek egy írót. Csodásan ír és nagyon-nagyon odavagyok az írásaiért. Még évekkel ezelőtt bekövettem facebookon az oldalát, hogy értesüljek az újabb fejezetekről, meg a rajzairól - mert amúgy baromi jól rajzol. Mostanában a hölgyemény és páran eléggé aktívan munkálkodni kezdett egy másik oldal készítésében és úgy tűnik, hogy hamarosan meg is nyílik. Azonban a nyitás idejére már akarnak pár fejezetet az oldalra, hogy ne üresen nyíljon meg. Erre a célra pedig írókat keresnek, akik szívesen publikálnának.
Szóval benne vagyok abban a 4-5 emberben, akiknek idő előtt megnyitják az oldalt, regisztrálhatnak és publikálhatnak. Csodálatos érzés, azonban ez azzal jár, hogy a sztorimat nyálazom át és hibákat keresek benne. Teljesen belemerültem. A fejezetek hosszúak és van bennük pár átírandó rész. Az agyam éjszaka robban fel és kezd el ötletek ömleszteni magából, amiket kénytelen vagyok lefirkantani. Teljesen fel vagyok pörögve, annyira, hogy még arról is megfeledkeztem, hogy Mattet lassan egy hete nem láttam. Ettől kicsit bűntudatom van, hogy őszinte legyek... na mindegy.
Már csak egy hetet dolgozom és utána valószínűleg - hacsak nem oldalnyitás lesz - akkor lemegyek táboroztatni két hétre és utána meg elkezdem tanulni a franciát megint. #norest
Tori
2017. július 21., péntek
2017. július 13., csütörtök
Hogyan tedd magad töltőre és fáraszd le magad egyszerre
Hi guys!
Kicsit el vagyok tűnve, de ennek már megmagyaráztam az okát. Teljesen besokalltam az előző hónapban, ezért megszavaztam magamnak egy végletekig lefárasztó - legalább is általában így szokott történni - táboroztatást a megszokott helyen, immáron negyedik éve azt hiszem. Szombat reggel kellemes tempóban felkeltem, bepakoltam, aztán jött a türelmetlen várakozás. Az idő lassan telt és ez engem teljesen kikészített, ezért úgy döntöttem, hogy egy kis kalandot vegyítek az utazásba és lemondok az átszállás nélküli buszozásról.
Elindultam egy olyan két órával hamarabb. Már az első pillanatban, amint megemeltem a bőröndömet, tudtam, hogy nehéz dolgom lesz. Szó szerint. Elképesztően nehéz volt és ezt lecipelni a lépcsőkön, felcipelni a lépcsőkön... borzasztó volt, de sikerült. Kiváltottam a jegyem, felültem a buszra és reménykedtem, hogy az egyetlen magasfalú bögre, ami a háztartásban üzemel, nem fog apró darabokra törni a busz csomagtartójában. A kaland ott kezdődött, hogy átszállással utaztam. Egyszer kellett ezt a műveletet véghez vinnem, de arra is csak 5 percem volt. Rettegtem, hogy dugó, baleset, vagy esetleg valami más probléma okán lekésem az átszállást és üldögélhetek a váróteremben másfél órát - egyszer már megtettem, nem volt vicces.
Azonban csodák csodájára a busz még hamarabb is érkezett be az állomásra, nemhogy késve. Innen jött a következő kaland: a bazi nagy kék bőröndömmel túlélni a szerpentines utat, ami a táborhoz visz. Kicsit féltem, hogy balesetünk lesz az esőzések miatt, de szerencsére ép bőrrel szálltam - kecmeregtem - le a buszról.
Boss nagyjából egy perccel később gurult elém. Már mikor beszálltam a kocsiba elkezdődött a pörgés, ami egészen egy héten keresztül nem lankadt egy percre sem. Beszálltam a kocsiba indultunk hozzájuk összeszedni pár cuccot. Addig én lecsüccsentem és megismerkedtem az egy éves kisfiával és köszöntem a feleségének - annyira nagyon örültek nekem, jó érzés volt. Ádám csodálkozó tekintettel és vigyorgó szájjal bámult rám, egészen addig, amíg el nem tűntem.
Pár percnél többet nem töltöttem el ott, már rohantunk is tovább, fel a Másik - mert amúgy kettő van - táborba, ahol már be is álltam mosogatni. Gyorsan vacsiztam is, aztán vissza A táborba. Hangosítással vacakolás, gyerekvigyázás-és szórakoztatás. Este tíz fele huppantam le az egyes ház leghátsó szobájának ágyára és hangosan felszusszantam. Teljesen egyedül voltam a házban, a ház nyikorgott és a fák között kint állatok zajongtak.
Az első éjszakám nagy része forgolódással, didergéssel (!) és 'jó lenne már elaludni' gondolatokkal telt el. Minden egyes neszre felkeltem, minden egyes fordulásomra felébredtem, ha a paplan meglibbent, akkor már fáztam és fel is ébredtem. Egészen pontosan nem is tudom, hogy mennyit aludtam, mert annyiszor ébredtem fel az éjszaka.
A másnap (vasárnap) még pörgősebben telt. Zászlókat ragasztgattam, káromkodtam rengeteget, betűket vágtam ki és énekeltem. Kettő körül megérkeztek a gyerekek. Összesen 70 fő, tanárokkal együtt. 4 tanárnéni és 66 virgonc 7-13 éves gyerek. A nagyjukat ismertem látásból, valakit névről is. Betereltük őket a táborba, mi pedig bevonszoltuk a hatalmas - valakinek nagyobb bőröndje volt, mint nekem - cuccaikat. Utána kezdődött máris a rinyálás, hogy jaj nekem nincs meg, illetve én csak azért állok itt a busz ajtajában mert kell a bőröndöm hülyeségek.
Nagyjából fél óra alatt sikerült lecibálni a csomagokat a buszról és a gyerekeket házakba osztani. Eközben én a pici lányok, hatalmas - majdnem akkora mint egy kislány - bőröndjeit cipeltem, mert meglepő módon nem bírták felemelni. Ezután megbeszélés Boss-szal, cuccok - sok-sok cucc - kihordása, hangosítás összeszerelése és megkezdődött a csapatok összeállítása és a "szent állatok" kisorsolása.
Nagy nehezen megalkottuk a hét csapatot, még nehezebben beosztottuk az állatokat, majd névsort, "indulót" irattunk velük, amiket felolvastak és pontoztak. Innentől fogva én lettem az élő pontozó tábla. Minden pontot én írtam, mindig én frissítettem a táblázatot, ami ki volt függesztve. Ami ponttal kapcsolatos volt, azt én intéztem.
Estére még kitaláltunk nekik egy "egyszerűbb játékot", amit a parkban kellett játszani. Illetve, megkaptam a szolgálati eszközt: a walky-talky-mat. JUHU! Totálisan elfáradtam, pedig az első ilyen estéket még bírni szoktam. De nem csak én voltam ki teljesen a tanárnénik is kipurcantak, nem is ültünk ki a teraszra dumcsizni.
A napok kicsit monotonná váltak, de csak felépítés szempontjából. Reggel ébresztő - Boss bekapcsolja a hangosítást és egy elmondhatatlanul idegesítő zenével kelti a tábort -, utána reggeli torna velem; reggeli - közben Boss-szal kitaláljuk a délelőtti programot: mit, hogyan, merre, mikor, miért, utána akkor levezetjük a délelőtti programot, majd elpakolunk, utána ebéd - addig mi kitaláljuk a délutáni programot:mit, hogyan, merre, mikor, miért -, majd levezetjük a délutáni programot és utána pedig vacsi, miközben kitaláljuk az esti programot... és olyan este 10-11 körül talán még az ágyba is beborulok, de inkább 11.
Kivéve, amikor éjszakai bátorságpróba van, vagy amikor a hatodikos kisfiúknak kiharcolom, hogy kijöhessenek beszélgetni, vagy amikor záróeste van, vagy amikor pezsgőzünk a tanárnénikkel kint a teraszon. Mondhatni, mindegyik estére jutott valami, hogy ne tudjak korán lefeküdni.
A legszimpatikusabb nap talán a szerda volt. Strandra mentünk. Ezzel kapcsolatban már vasárnap problémákba ütköztem, annak képében, hogy én otthon hagytam a fenébe a fürdőruhám. Szóval egy fekete sportmelltartóra emlékeztető melltartóban és fekete bugyiban nyomtam egész nap a strandon. Illetve a második számú probléma az volt, hogy a hatodikos fiúk - három fiúkáról van szó - arra a napra egészen megkedveltek és ezt úgy fejezték ki, hogy folyamatosan foglalkoztattak. Leginkább azzal, hogy lenyomtak a víz alá, vagy dobáltak... én pedig jókislány révén nem hagytam magam. Egyiküket leöntöttem jégkásával, másikukat összekentem tejszínhabbal, a harmadik meg megúszta, mert neki már nem jutott semmi se.
De ennek ellenére - és a nagyon erős leégésem ellenére ( vérvörös vállakkal, háttal és mellkassal értem vissza) -, nagyon jól éreztem magamat. Még az sem érdekelt, hogy a hatodikos kislányok megutáltak, számomra teljesen érthetetlen okok miatt. A víz jó volt, a csúszdák is, a gyerekek nagyon jól érezték magukat és nem történt semmi baj. Ráadásul szerdára már teljesen megbarátkoztam a tanárnénikkel és kiválóan elszórakoztattuk egymást. Jaj, nagyon megszerettem őket!
Szóval kicsit megfáradtan, féltékenykedő lánytekintetek és fáradt, piszkálódó fiúk körében tértem vissza a táborba. Talán aznap estére dumáltam meg a tanárukkal, hogy hagy maradjanak kint velem beszélgetni. Olyan éjfélig dumáltunk, ami abból állt, hogy Rómeó (én aggattam rá ezt a nevet) Júliájával akart találkozni, de a lányoknak nem engedték meg, hogy kint legyenek velem, ezért kommandózva mászott el a hőn szeretett ( a tábor második napján jöttek össze Facebookon keresztül) hölgye ablakához, hogy beszéljen vele. Mekkora szívességet tettem neki, és még ennek ellenére is mennyire utált!
Reménykedtem, hogy a strandnapi paybackemre (jégkása, hab) nem lesz válasz, de sajnos lett. A fiúk előszeretettel csapkodták a leégett tagjaimat, ami mit ne mondjak nem volt kellemes. De a bosszú édes és az szerencse az én oldalamra állt. A búcsúbulin a "nagyok" elintézték maguknak, hogy nyitótáncot kelljen csinálniuk. Ők egy Timmy Trumpet számot választottak maguknak, de én elintéztem, hogy a kért szám helyett a Barbie girl szólaljon meg. A jutalmam egy tábori kergetés volt. Egyéb bajom nem esett. Azonban a lányok ezt is gyilkos pillantásokkal jutalmazták. A fiúk többször is mondták mennyire nem vagyok közkedvelt személy náluk, amit nem értek.
Majdnem húsz évesen mit akarnék egy 12 éves kisfiútól. Nekik ez nem fordult meg a fejükben? Na mindegy. A tábor végére már szándékosan bosszantottam őket, hogy legalább "jogosan" haragudjanak rám.
Pénteken korán reggel indultam hazafelé. Szinte senkitől se tudtam elbúcsúzni, de annyira nem bánom. Nem szeretek búcsúzkodni. Írtam a tanárnéniknek, írtam a fiúknak is, velük küldtem sok-sok puszit a lányoknak, csak hogy még egy kicsit basztassam őket.
A buszon döbbentem rá úgy igazán, hogy annak ellenére, hogy nem aludtam túl sokat, amellett, hogy rengeteget dolgoztam; mégsem éreztem magamat kimerültnek. Persze, a korai kelés miatt álmos voltam, de mégis annyira felfrissültnek és pihentnek éreztem magamat. Tudtam az okát. Hiányzott egy állandóan rivalizáló fél, aki az eddigi években mindig jelen volt és gondoskodott - szándékosan/szándéktalanul - az állandó feszült hangulatról. Azonban most, hogy ez nem volt meg, sokkal nyugodtabb voltam egész héten, sokkal energikusabb és kedélyesebb.
Lehet ezt így is.
Boldog vagyok, hogy lementem és még egyszer legalább meg akarom ismételni a nyáron. Jó emberek vesznek körül, fák, tiszta levegő és esténként csend és nyugalom. Csodás volt ez a hat nap.
Tori
Kicsit el vagyok tűnve, de ennek már megmagyaráztam az okát. Teljesen besokalltam az előző hónapban, ezért megszavaztam magamnak egy végletekig lefárasztó - legalább is általában így szokott történni - táboroztatást a megszokott helyen, immáron negyedik éve azt hiszem. Szombat reggel kellemes tempóban felkeltem, bepakoltam, aztán jött a türelmetlen várakozás. Az idő lassan telt és ez engem teljesen kikészített, ezért úgy döntöttem, hogy egy kis kalandot vegyítek az utazásba és lemondok az átszállás nélküli buszozásról.
Elindultam egy olyan két órával hamarabb. Már az első pillanatban, amint megemeltem a bőröndömet, tudtam, hogy nehéz dolgom lesz. Szó szerint. Elképesztően nehéz volt és ezt lecipelni a lépcsőkön, felcipelni a lépcsőkön... borzasztó volt, de sikerült. Kiváltottam a jegyem, felültem a buszra és reménykedtem, hogy az egyetlen magasfalú bögre, ami a háztartásban üzemel, nem fog apró darabokra törni a busz csomagtartójában. A kaland ott kezdődött, hogy átszállással utaztam. Egyszer kellett ezt a műveletet véghez vinnem, de arra is csak 5 percem volt. Rettegtem, hogy dugó, baleset, vagy esetleg valami más probléma okán lekésem az átszállást és üldögélhetek a váróteremben másfél órát - egyszer már megtettem, nem volt vicces.
Azonban csodák csodájára a busz még hamarabb is érkezett be az állomásra, nemhogy késve. Innen jött a következő kaland: a bazi nagy kék bőröndömmel túlélni a szerpentines utat, ami a táborhoz visz. Kicsit féltem, hogy balesetünk lesz az esőzések miatt, de szerencsére ép bőrrel szálltam - kecmeregtem - le a buszról.
Boss nagyjából egy perccel később gurult elém. Már mikor beszálltam a kocsiba elkezdődött a pörgés, ami egészen egy héten keresztül nem lankadt egy percre sem. Beszálltam a kocsiba indultunk hozzájuk összeszedni pár cuccot. Addig én lecsüccsentem és megismerkedtem az egy éves kisfiával és köszöntem a feleségének - annyira nagyon örültek nekem, jó érzés volt. Ádám csodálkozó tekintettel és vigyorgó szájjal bámult rám, egészen addig, amíg el nem tűntem.
Pár percnél többet nem töltöttem el ott, már rohantunk is tovább, fel a Másik - mert amúgy kettő van - táborba, ahol már be is álltam mosogatni. Gyorsan vacsiztam is, aztán vissza A táborba. Hangosítással vacakolás, gyerekvigyázás-és szórakoztatás. Este tíz fele huppantam le az egyes ház leghátsó szobájának ágyára és hangosan felszusszantam. Teljesen egyedül voltam a házban, a ház nyikorgott és a fák között kint állatok zajongtak.
Az első éjszakám nagy része forgolódással, didergéssel (!) és 'jó lenne már elaludni' gondolatokkal telt el. Minden egyes neszre felkeltem, minden egyes fordulásomra felébredtem, ha a paplan meglibbent, akkor már fáztam és fel is ébredtem. Egészen pontosan nem is tudom, hogy mennyit aludtam, mert annyiszor ébredtem fel az éjszaka.
A másnap (vasárnap) még pörgősebben telt. Zászlókat ragasztgattam, káromkodtam rengeteget, betűket vágtam ki és énekeltem. Kettő körül megérkeztek a gyerekek. Összesen 70 fő, tanárokkal együtt. 4 tanárnéni és 66 virgonc 7-13 éves gyerek. A nagyjukat ismertem látásból, valakit névről is. Betereltük őket a táborba, mi pedig bevonszoltuk a hatalmas - valakinek nagyobb bőröndje volt, mint nekem - cuccaikat. Utána kezdődött máris a rinyálás, hogy jaj nekem nincs meg, illetve én csak azért állok itt a busz ajtajában mert kell a bőröndöm hülyeségek.
Nagyjából fél óra alatt sikerült lecibálni a csomagokat a buszról és a gyerekeket házakba osztani. Eközben én a pici lányok, hatalmas - majdnem akkora mint egy kislány - bőröndjeit cipeltem, mert meglepő módon nem bírták felemelni. Ezután megbeszélés Boss-szal, cuccok - sok-sok cucc - kihordása, hangosítás összeszerelése és megkezdődött a csapatok összeállítása és a "szent állatok" kisorsolása.
Nagy nehezen megalkottuk a hét csapatot, még nehezebben beosztottuk az állatokat, majd névsort, "indulót" irattunk velük, amiket felolvastak és pontoztak. Innentől fogva én lettem az élő pontozó tábla. Minden pontot én írtam, mindig én frissítettem a táblázatot, ami ki volt függesztve. Ami ponttal kapcsolatos volt, azt én intéztem.
Estére még kitaláltunk nekik egy "egyszerűbb játékot", amit a parkban kellett játszani. Illetve, megkaptam a szolgálati eszközt: a walky-talky-mat. JUHU! Totálisan elfáradtam, pedig az első ilyen estéket még bírni szoktam. De nem csak én voltam ki teljesen a tanárnénik is kipurcantak, nem is ültünk ki a teraszra dumcsizni.
A napok kicsit monotonná váltak, de csak felépítés szempontjából. Reggel ébresztő - Boss bekapcsolja a hangosítást és egy elmondhatatlanul idegesítő zenével kelti a tábort -, utána reggeli torna velem; reggeli - közben Boss-szal kitaláljuk a délelőtti programot: mit, hogyan, merre, mikor, miért, utána akkor levezetjük a délelőtti programot, majd elpakolunk, utána ebéd - addig mi kitaláljuk a délutáni programot:mit, hogyan, merre, mikor, miért -, majd levezetjük a délutáni programot és utána pedig vacsi, miközben kitaláljuk az esti programot... és olyan este 10-11 körül talán még az ágyba is beborulok, de inkább 11.
Kivéve, amikor éjszakai bátorságpróba van, vagy amikor a hatodikos kisfiúknak kiharcolom, hogy kijöhessenek beszélgetni, vagy amikor záróeste van, vagy amikor pezsgőzünk a tanárnénikkel kint a teraszon. Mondhatni, mindegyik estére jutott valami, hogy ne tudjak korán lefeküdni.
A legszimpatikusabb nap talán a szerda volt. Strandra mentünk. Ezzel kapcsolatban már vasárnap problémákba ütköztem, annak képében, hogy én otthon hagytam a fenébe a fürdőruhám. Szóval egy fekete sportmelltartóra emlékeztető melltartóban és fekete bugyiban nyomtam egész nap a strandon. Illetve a második számú probléma az volt, hogy a hatodikos fiúk - három fiúkáról van szó - arra a napra egészen megkedveltek és ezt úgy fejezték ki, hogy folyamatosan foglalkoztattak. Leginkább azzal, hogy lenyomtak a víz alá, vagy dobáltak... én pedig jókislány révén nem hagytam magam. Egyiküket leöntöttem jégkásával, másikukat összekentem tejszínhabbal, a harmadik meg megúszta, mert neki már nem jutott semmi se.
De ennek ellenére - és a nagyon erős leégésem ellenére ( vérvörös vállakkal, háttal és mellkassal értem vissza) -, nagyon jól éreztem magamat. Még az sem érdekelt, hogy a hatodikos kislányok megutáltak, számomra teljesen érthetetlen okok miatt. A víz jó volt, a csúszdák is, a gyerekek nagyon jól érezték magukat és nem történt semmi baj. Ráadásul szerdára már teljesen megbarátkoztam a tanárnénikkel és kiválóan elszórakoztattuk egymást. Jaj, nagyon megszerettem őket!
Szóval kicsit megfáradtan, féltékenykedő lánytekintetek és fáradt, piszkálódó fiúk körében tértem vissza a táborba. Talán aznap estére dumáltam meg a tanárukkal, hogy hagy maradjanak kint velem beszélgetni. Olyan éjfélig dumáltunk, ami abból állt, hogy Rómeó (én aggattam rá ezt a nevet) Júliájával akart találkozni, de a lányoknak nem engedték meg, hogy kint legyenek velem, ezért kommandózva mászott el a hőn szeretett ( a tábor második napján jöttek össze Facebookon keresztül) hölgye ablakához, hogy beszéljen vele. Mekkora szívességet tettem neki, és még ennek ellenére is mennyire utált!
Reménykedtem, hogy a strandnapi paybackemre (jégkása, hab) nem lesz válasz, de sajnos lett. A fiúk előszeretettel csapkodták a leégett tagjaimat, ami mit ne mondjak nem volt kellemes. De a bosszú édes és az szerencse az én oldalamra állt. A búcsúbulin a "nagyok" elintézték maguknak, hogy nyitótáncot kelljen csinálniuk. Ők egy Timmy Trumpet számot választottak maguknak, de én elintéztem, hogy a kért szám helyett a Barbie girl szólaljon meg. A jutalmam egy tábori kergetés volt. Egyéb bajom nem esett. Azonban a lányok ezt is gyilkos pillantásokkal jutalmazták. A fiúk többször is mondták mennyire nem vagyok közkedvelt személy náluk, amit nem értek.
Majdnem húsz évesen mit akarnék egy 12 éves kisfiútól. Nekik ez nem fordult meg a fejükben? Na mindegy. A tábor végére már szándékosan bosszantottam őket, hogy legalább "jogosan" haragudjanak rám.
Pénteken korán reggel indultam hazafelé. Szinte senkitől se tudtam elbúcsúzni, de annyira nem bánom. Nem szeretek búcsúzkodni. Írtam a tanárnéniknek, írtam a fiúknak is, velük küldtem sok-sok puszit a lányoknak, csak hogy még egy kicsit basztassam őket.
A buszon döbbentem rá úgy igazán, hogy annak ellenére, hogy nem aludtam túl sokat, amellett, hogy rengeteget dolgoztam; mégsem éreztem magamat kimerültnek. Persze, a korai kelés miatt álmos voltam, de mégis annyira felfrissültnek és pihentnek éreztem magamat. Tudtam az okát. Hiányzott egy állandóan rivalizáló fél, aki az eddigi években mindig jelen volt és gondoskodott - szándékosan/szándéktalanul - az állandó feszült hangulatról. Azonban most, hogy ez nem volt meg, sokkal nyugodtabb voltam egész héten, sokkal energikusabb és kedélyesebb.
Lehet ezt így is.
Boldog vagyok, hogy lementem és még egyszer legalább meg akarom ismételni a nyáron. Jó emberek vesznek körül, fák, tiszta levegő és esténként csend és nyugalom. Csodás volt ez a hat nap.
Tori
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)