Már ahogy kiejtette a szót a száján felsorakoztak a könnycseppjeim. Olyan gyenge lettem hirtelen, mint egy pár napos kisbaba. Védtelen és esetlen voltam vele szemben. Pedig nem fegyvernek használta a szavait. Ő segíteni akart nekem.
- Tudod, hogy ez nem normális? - kérdezte suttogva. Ez volt az utolsó vágás a vékony cérnán, ami eddig fenn tartott. Merülni kezdtem, mint egy gyerek a mély vízben, aki nem tud úszni. Torkomban hatalmas gombóc nőtt, ami nem hagyott levegőt venni.
Olvastam már az ilyesfajta sírásról a nyálas könyveimben. De átélni eddig sose éltem át, soha életemben nem gondoltam, hogy valaha velem ez megtörténne. Ugyan már, egy penészvirággal?
Reszketve levegőt vettem, mintha ezzel palástolhatnám, hogy itt bőgök előtte egy centire. A karja már lendült is és szorosan magához húzott. Szabadon zokoghattam volna, de nem akartam, nem mertem.
Továbbra is magamban tartottam a levegőt. A mellkasom csak úgy hullámzott, ahogy erőlködtem, a testem meg-megrándult, ahogy kontrollálni próbáltam reflexeimet.
- Beszéld ki magadból. Úgy is az az alapelved, hogy kiírod magadból, meg ilyenek, akkor nekem elmondhatod. Jobb lenne - suttogta. Nem tudom hogy, de ez a hang eljutott hozzám. A kint tomboló viharból egy árva mennydörgés sem jutott tovább a fülemben lüktető vér erőteljes hangján. Csak az övé. Övé.
A legmeglepőbb dolog történt ekkor. Felháborodtam és nem az ő hibájából.
- Szerinted nem próbáltam? Nem próbáltam kiírni ezt az egészet magamból? Tudod mi lett az eredménye? Egy fél órás zokogás és egy kupac összetépett papír a kukámban - csattantam fel rekedtes, vékony hangomon.
Meglepődött, nyitotta a száját, de én folytattam.
- Nem akarok erről beszélni! Tudod milyen érzés rádöbbenni, hogy jééé én ezt tudom és tisztában vagyok vele, csak elnyomtam magamban. Ez olyan, mintha kirántanák alólam a talajt és nem azért, hogy ártsanak nekem, nem tudatosan! - Nem válaszolt. Nem is akartam, hogy válaszoljon.
Lassan megnyugodtam, miközben ő lecsókolta azt a pár könnycseppet, ami nem bírt magával és a hátamat simogatta. Jobb taktikát nem is választhatott volna. Pontosan tudta mire van szükségem és ezt imádtam benne.
Ő rántott ki abból a bizonyos mély vízből.Aztán csak csendben feküdtünk egymásba karolva. A fejemben újra meg újra játszódtak a mondatok.
Majd hirtelen a semmiből... robbantam. Eleinte még megpróbáltam eluralkodni rajta, de nem ment, képtelen voltam rá. Olyan, volt mintha egy tévét kapcsolgatnának: egyik csatornán egy nyugis film, aztán a másikon egy zokogó, esőben ázó nő. És én voltam a zokogó nő.
Olyan erősen kapaszkodtam belé, hogy így utólag biztos vagyok benne, hogy felsértettem a bőrt a vállán a körmömmel. Rázkódtam egész testemben és pont olyan volt, mint a könyveimben. De az érzés, az leírhatatlan. Minden páncélom lehullott - megjegyezném, hogy ez egy olyan páncél, aminek létezéséről nem is tudtam - és csak én maradtam: a védtelen, gyenge, kisgyerek.
- Ne sírj - hallottam a búgó hangján. Úgy ismételgette, mintha valami mantra lenne. És megint kirántott a mélyből.
Nem tartott sokáig. De annál többet jelentett. Kieresztettem a gőzt és könnyebb lettem és egy újabb fontos kapocs fűzött hozzá. Az eddiginél még közelebb került hozzám és ironikus módon, én örültem ennek.
Tori
