Töredék

Hi guys!

" Fáj, hogy itt van. Fáj a jelenléte, hogy itt van, ránézek és elfog a fájdalom. Igaz, hogy ez azért is van, mert a körmöm mélyen a bőrömbe vég, s a kulcsom dísze, sem túl kellemes, főleg, hogy tenyerem mélyében tudhatom. 
A gyűlölet és a hányinger annyira marja a torkom, hogy legszívesebben elhánynám magam. Ezért hát úgy döntöttem, hogy menekülőre fogom a dolgot. Sietős léptekkel hagyom ott a kisebb csoportot, de sajnos utánam kiáltanak:
- Héj, máris mész? - kék szeme mosolyognak, mégis látom az elkeseredést bennük:
- Igen.
- De miért? Maradj még!
- Már így is túl sokáig maradtam!"

Short story number 2

"Sajnálkozva álltam meg előtte. Undort éreztem, ami a nyelőcsövemet marta, arra késztetve, hogy leköpjem. De mégis mennyi jogom lenne ezt tenni? Ugyan, semennyi. Hát akkor mit akarok én, ettől a szerencsétlen lúzertől? S bár meglehet, hogy kismilliószor tett bennem kárt, attól még nekem nem lesz jogom ezt tenni.-Szánalmas vagy... - mondtam, miközben a körmömet nézegettem. Adam kissé zavartan megrázta a fejét, mivel még nem tért teljesen magához a kábulatból... amit természetesen nem én okoztam. Szóval senkinek sem lehet egy rossz szava.
Mellesleg, vicces sztori a "miénk", mivel ez a szerencsétlen idióta, aki itt fekszik a lábaim előtt... természetesen az én legeslegnagyobb rosszakaróm. Hiszen, ez a férfi itt előttem... megkeserítette az életemet. Bárki tette vele, azt amit, biztosan megérdemelte.
- Mi a...
- Jobb, ha nem fejezed be. Még a végén az eddig bevetett hitemet is elvesztem, egy igazán frappáns megjegyezéssel... mint a tieid szoktak lenni. Szóval, inkább ne erőltesd meg magad, még bajom esik! - morogtam az orrom alatt. Adam féloldalasan rám nézett, majd lendületből megpróbált felülni... nem sikerült neki. 
Megforgattam a szemem, s kissé morcosan odaléptem hozzá és jobbomat nyújtottam neki.
- Kössz... - mondta kissé kellemetlenül, mikor megragadta kezem. Gyorsan felrántottam a földről.
- Nincs mit... hogy vagy? - érdeklődtem, miközben kezemet a hátam mögött összekulcsoltam, s kissé előredőltem, hogy a látószögébe kerüljek. 
- A fejem fáj... - motyogta. Elmosolyodtam, s megkerültem a fiút.
- Íj, ez csúnyább, mint gondoltam... - méregettem a fejét, miközben orromat húztam. - Na, gyere... otthon van nálam kötszer. Bekötözöm - mosolyogtam rá, mire homályos tekintettel pillantott rám. - El ne ájulj itt nekem! - morogtam, mire Adam teljes súlyával rám támaszkodott. 
- Tudod, azt hittem, hogy te nem vagy emberi lény... - jegyezte meg kissé cinikusan.
- Én meg azt, hogy nem tudsz normálisan beszélni - morogtam, s szerencsére nem hallott semmit.
- Milyen szép az ég...
- Az egy lombkorona... - megforgattam a szemem és tovább lépdeltünk.
- Pedig szép az ég - jelentette ki makacskodva. Hosszat sóhajtottam, majd rántottam egyet a kezén, hogy jöjjön és ne a fát nézze. 
Mire megtettünk azt a hatalmas távolságot - nagyjából két és fél utcát - azt hittem, hogy öngyilkos leszek. Kétszer. Ez a fafej, mintha kötelező feladat lett volna, hordta össze a hülyeségeket. 
- Na, Adam... megjöttünk. Támaszkodj meg a falnál... légyszíves... ne ess le a földre... akkor maradj ott. - Természetesen az első mozdulata az volt, hogy a földre esett. Mintha csak egy csöves lenne.
- Fáj a fejem... - morogta, miközben a szemét dörgölte.
- Héj, hallod ne aludj el... - motyogtam és leguggoltam hozzá. Kissé megpofoztam, hogy magához térjen. - Figyelj rám, ne aludj el! Figyelj! Adam, gyere már! - Megint felhúztam a földről. Alig volt magánál. 
Leültettem, majd előkerestem a kötszert.
- Adam, ha el mersz aludni, akkor esküszöm megverlek! - ordítottam neki. A fiú nyöszörgött valamit. Elégedetten bólintottam, majd leültem mellé és óvatosan kitisztítottam a vérző fejét. Majd precíz mozdulatokkal bekötöttem a fejét. Közben szóval tartottam:
- Szóval, Adam mi történt veled? - kérdeztem, miközben óvatos puszit nyomtam a fájó pontra. Adam felkiáltott. - Kérdeztem valamit!
- A... fáj... haza akartam menni... aztán valakik jöttek... - össze vissza dadogott.
- Kész a fejed... - suttogtam, miközben óvatosan eleresztettem a fejét, hogy hátradőljön. - Te szerencsétlen - morogtam. Adam elmosolyodott. Úgy tűnik kezd tisztulni a kép. Felemeltem a kezem és négyet mutattam vele. - Mennyit mutatok?
- Ötöt... - morogta félig lehunyt szemmel.
- Nem jó... - mondtam lemondóan.
- Cáfolnám... - sóhajtotta, nehézkesen felemelte a kezét. - Egy, kettő, három, négy... és itt az ötödik is, attól még, hogy nem nyújtottad ki, még ott van... - mosolyodott el.
- Te jó ég... Adam Henslow le tudott nyűgözni - mondtam, miközben elmosolyodtam. Adam elmosolyodott. Olyan más volt, valami megváltozott benne.
- Látod... még nekem is van agyam... - halványan még mosolygott, mikor feje oldalra billent. 
Óvatosan felálltam, majd gyors mozdulatokkal betakartam. Épp áthajoltam felette, mikor Adam kinyitotta szemét. Nem az én hibám, én csak be akartam takarni. - Micsoda kellemes találkozás - morogta kómásan.
- Nem különösebben... aludj. Pihenned kellene - mondtam, miközben lezuttyantam mellé.
- Kipihentem magam - morogta, mire az felpattantam.
- Én viszont megyek pihenni... - Ezzel búcsút intettem... volna. Adam egyszerű mozdulattal fogta meg a csuklóm és rántott magához.
- Sajnálom, de én csak így tudok pihenni - mondta, miközben a hajamba fúrta az orrát. 
- De rossz lesz neked az éjszakád! - mondtam, mire rácsaptam a kezére, hogy eresszen. Persze, nem eresztett. - Adam... kérlek szépen.
- Ugyan már, csak pihenni szeretnék... - mondta. S ezután már rögtön aludt is.